Újra írásra késztetnek az események. Természetesen a politikai és/vagy közéleti események. Bár még egy hét sem telt azóta, hogy tudjuk, mikor járulhatunk az urnák elé, már a mindennapjainkba is „belepiszkít” a kampány.

Mint már előző írásomban is említettem, kell az a kampány, fontos része a pártpolitizálásnak, de nagyon nem mindegy, a hogyan-ja! Nem mindegy, hogy pozitív-e az a kampány, avagy negatív, nem mindegy az sem, hogy hol és mikor kampányol az a valaki. Mert, bár jogilag szinte semmi se nincs tiltva, de azért én ismerek erkölcsi normákat. Az sem mindegy, hogy ki mennyit költ a kampányra, mert hát azért sok esetben sokkal hasznosabb dologra is lehetne költeni, mint sok- sok lapra, füzetre, újságra, tollra és egyéb szemfényvesztésre szolgáló cikkre.  A magam részéről, mégis azt ítélem el legjobban, amikor polgárokat mindenáron meg akarják hülyíteni (már elnézést a kifejezésért). Mint ha ezek a polgárok az elmúlt négy évben nem ott éltek volna, ahol a politikusok kormányoztak (jobb esetben) vagy éppen süttették a hasukat, esetleg méregdrága luxuskirándulásra mentek, többnyire közpénzen, azaz az Ön pénzén, és nem érezték volna a saját bőrükön, hogy kátyúsak az utak, nincs víz, az utak a hótól nincsenek eltakarítva, a közvilágítás katasztrofális, a tetőszerkezet beázik, és mindemellett éppen, mondjuk a tartományi képviselő, akit a polgárok választottak meg, tehát a polgároknak felel, egyetlen egyszer sem mozdított semmit négy év alatt, miközben a fizetésük ötszöröse az átlagjövedelemnek…

Nem szokásom más háza tájékán söprögetni, de már a saját környékemen is látom a szemfényvesztést. Vannak akik „takarítanak”, vannak, akik gyűjtenek, van, aki fest, van, aki mindent csinál. Egyszerre rátört az önzetlen tenni akarás. Két dolog van ezzel kapcsolatban. Első az, hogy hol voltak ezek a jóakarók az elmúlt 4 évben? Általában bársonyszékben, bár halkan megjegyezném, hogy tisztelet a kivételnek. Másodsorban, az hogy van mit takarítani a köztereken, vagy közutakon, vagy van mit festeni, az csak azt jelenti, hogy az elmúl négy, nyolc évben az általuk irányított közművesítési vállalat, amit sokszor ők maguk irányítottak, ki kell mondani: NEM VÉGEZTE A DOLGÁT!

Aztán felütötte felénk az átigazolási időszak. Már nem a sportban, mert ott jól ismerjük, hanem a politikában. Bizony, én is csak úgy néztem. Másfél hónappal a választások előtt három Úriember, akik közül eddig mindegyik szerb színekben politizált (az egyik nem is magyar), most bejelentik, hogy csatlakoznak a „legnagyobb magyar” párthoz. A szándékuk teljesen őszinte, éppen most látták be, most megtértek, és most mindent megtesznek a magyar közösségért, és hogy ők mekkora ígéreteket hagytak maguk mögött csak azért, hogy most „itt lehessenek”…

Istenem...tényleg ilyen nagy az állatkerted? S ráadásul alacsony a kerítés is…

                S végül az egésznek a summája: a polgárok nem szavazógépezet, akikre csak négyévente kell gondolni, a tereket nem csak négyévente kell tisztítani, a közvilágítást nem csak négyévente kell megjavítani, a polgárokkal nem csak négyévente kell beszélgetni, és a polgárok nem süketek, nem vakok, csak vannak olyan politikusok, akik azt hiszik. A polgárokat egyszer lehet csak becsapni! Azt hiszem ez már megtörtént némely párt és némely politikus részéről!