Volt egyszer egy Óbecse! Lesz még egyszer egy Óbecse?
Hülyék vagyunk mi magyarok, avagy a paritás?!
Kezd beérni a majd egy évszázadnyi délszláv politika a Délvidéken, a mai Vajdaságban. Nevezzük az utódállamot SZHSZ királyságnak, nagy- vagy kis Jugoszláviának, Szerbia és Montenegrónak vagy akár Szerbiának, a cél ami a kisebbségeket illeti, mindig ugyanaz volt: kiszorítani, eltiporni, megsemmisíteni. És a különböző politikai és/vagy ideológiai és/vagy rendszerbeli opciók között sem volt túl sok különbség, lehettek azok csetnikek, partizánok, kommunisták, szocilisták, vagy éppen demokraták, jobb- vagy baloldaliak. Különböző eszközökhöz nyúlt a mindenkori hatalom, ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében. Szerbek betelepítésével felhigították, kivégzésekkel megtizedelték, koncepciós perekkel és lélektani nyomással kordában tartották a magyarok nagyrészét. 1920 után három nagy betelepítési hullám érte a Vajdaságot és a délvidéki magyarságot, ami irányított volt. Mindkét világháború után egy- egy valamint a délszláv háborúk után is. A legújabb menekülteket még mindig segítik. 25 éve folyamatosan központi pénzekből tartják őket fent és itt. Holott már béke van és pl. Horvátország vállalja, hogy segíti visszatelepülésüket. Az utóbbi napokban emlékeztünk az 1944-45-ös tragédiáról, amely alsóhangon is több tízezer magyar és német áldozatot követelt, nem beszélve azokról, akik elszöktek. A kár felbecsülhetetlen.
Visszakanyarodva az elejére, hogy kezd Óbecsén beérni ennek a politikának a gyümölcse. Hogyan is értem ezt? Az Újvidékieknek, Szabadkaiaknak, Temerinieknek és a többi szórványban élőknek ez már nem újdonság, de úgy néz ki, hogy Óbecse is ebbe a sorba áll. Meg lehet nézni, hogy az óbecsei postán, a távhő-szolgáltatónál, a rendőrségen, az egészségházban, a sportközpontban hány magyar alkalmazott van és hányan beszélnek magyarul?! Mert ugye a község lakossainak fele még mindig magyar, illetve magyar anyanyelvű. De már nem csak itt. Ha az ember megnézi az önkormányzati alkalmazottakat, a magyarul is beszélők aránya nem haladja meg a 30%-ot. A többségi nemzet tagjai azzal szoktak érvelni, hogy nekik nem számít a nemzetiség, mert az kommunista hagyomány, és eleve rossz, hanem csak a jó és rossz emberek, a jó és rossz munkaerő. Ebből a logikából kiindulva a magyarok, illetve magyarul is tudó polgártársaink kétszer butábbak, mint a többségi nemzet tagjai. Akkor ez, hogy is van? Hülyék lennénk?
Van egy kedvenc történetem amit Dr. Szászy István 1909-es könyvében le is ír: "Óbecsén a magyarok és a szerbek között, - már ami a közügyet illeti, - ugynevezett paritás van. Három évig magyar bíró, - három év múlva szerb, az egyik jegyző magyar, a másik szerb, ugyanígy van a magyar és szerb doktor, magyar és szerb esküdt! A magyarok immár kétszer annyian volnának, mint a szerbek, - azonban a paritás még jelenleg is fentáll a maga teljes mivoltában. Ha a magyaroknak új iskolát állít a község, állítnia kell a szerbek részére is, - ha van rá szükség, ha nincs! Így például az egyik szállási szerb iskolába - öt vagy hat nebuló jár csak! A római katholikus magyar kántort a község fizetvén, - a görögkeleti szerbek részére hasonló összeget juttat, hasonló czimen, - bár kántoruk soha se volt még egyetlen egy szerb gyülekezetnek se! A katholikusok toronyórája egy izben elromlott, azt a község megcsináltatta. A szerbeké jól járt ugyan, - de hát hogy a paritáson valami hiba ne essék, - a görögkeletiek is hasoló összeget kaptak "órajavítás" czímén! Hja! a paritás olyan szent dolog, amit megbolygatni még a vármegye, vagy a minisztérium sem mer!... Hja! Magyarországon a szegény nemzetiségieket elnyomja a sovén magyar!--- De térjünk vissza a becsei szent és megváltozhatatlan paritásra. Szerb volt a bíró, az öreg Petkovits. Közgyülésre gyülekeznek a községi képviselők. A gyűlésnek 9 órakor kellett volna kezdődnie. A közgyűlési teremben már együtt van mind. Üti a katholikus toronyban a kilencz órát. "Biro uram, kilencz óra, megnyithatja a gyűlést" - békétlenkednek a magyarok. "Nem lehet! Most szerb a bíró, a szerb torony óráján pedig csak öt percz mulva lesz kilecz!" - válaszolja a bíró... Hja! A paritás, a szent paritás" (Szászy István, Bácsmegyei anekdóták, 1909, Óbecse)
Kérdezem én önmagamtól és a kedves olvasótól, hogy hol vagyunk ehhez képest ma? Lassan sárgavízért sem mehetünk el magyarul. És ez nem minden. A a múlt héten megtudtunk Nemanja Karapandzic első könyvéből, hogy 1701-ben Óbecse szerb település volt. Nafene. Hogy ezt egy történész, hogy meri így állítani és a mennyezet sem szakad rá... Továbbá, hogy a kiegyezés után az I. VH-ig valami iszonyatos magyarizáció folyt Óbecsén és az akkori országunkban. A fenti történet is jól alátámasztja fiatal történészünk tudományosan megalapozott állítását. És itt még nincs vége. Ifjú kutatónk azt állítja, hogy 1941-ben a szörnyű magyar fasiszták, már alig várták, hogy bosszút álljanak a szerb, cigány, és zsidó áldozatokon, valamint, hogy az 1944-45-ben kivégzettek, mind bírósági eljárás alapján lettek elítélve. Nehéz ehhez hozzászólni, mert aki ilyent ír, azzal nem lehet és nem is érdemes vitatkozni. A baj ott van, hogy ezt van aki ki is adja.
Félreértés ne essék. Azt sem állíthatom teljes biztonsággal, hogy úgy volt, ahogy Szászy leírta, de úgy biztosan nem volt ahogy Karapandzic írja. És ez nem vélemény kérdése, hanem tény kérdése. Amiről vitatkozni lehet, de nem érdemes. Ebben konszenzus kellene, hogy legyen. Mondjuk lehetne azzal kezdeni, hogy miután kismilliószor bocsánatot kértünk 41-ért, legalább egyszer tegyék ezt meg ők is 44/45-ért.
És a legvégén szeretném kiemelni, hogy ebben a mai tragikus helyzetben, pont annyira érzem magamat és nemzettársaimat is felelősnek, mint a többségi nemzet tagjait. És nem is bűnösöket keresek, hanem megoldást