Lassan nincs olyan „valamire való”, vagy legalább is magát annak gondoló politikus, közéleti szereplő aki ne érintette volna ezt a témát, határon innen és határon túl. A legelején kell megjegyeznem azt, hogy az elvándorlásról, és a „menni vagy maradni” témáról legkevesebbet beszélnek a szakemberek. Főleg itt a Vajdaságban. Pedig nekik lenne a feladatuk. Egyrészt vannak közülünk akik ebben a kérdésben a strucc-politika művelését választja, mások nem mernek, még másokat nem engednek szólani. A politikusok is már csak akkor beszélnek amikor nagyon muszáj. Pedig jó lenne erről minél többet, minél több helyen beszélni.

Tegyük tisztába a dolgokat. A vándorlás, az elvándorlás, a ki- és bevándorlás nem újkeletű fogalmak, nem a 21. században született meg, és ami még fontosabb a mi szempontunkból, hogy ezt nem a vajdasági magyarok találták ki. Sem a fogalmat, sem a folyamatot. Mert hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy csak „mi megyünk ki”. Nem! Említhetnénk itt a nagy amerikai vándorlásokat, de nem kell még a kontinensünk határait sem átlépnünk, elég ha csak a „németországi” törökökre gondolunk, vagy a „brit” lengyelekre. De volt egy közelebbi is. A titói Jugoszláviából, a „Kánaánból”, a Szerb Statisztikai Hivatal szerint a 70-es évek közepére már több mint 1,3 millióan vándoroltak el, többségük Németországba.

Az ami jelen pillanatban zajlik tehát nem valaminek a kezdete, és nem is valaminek a vége, hanem valaminek a folytatása. Egy folyamatnak az egyik eleme, momentuma. Így kell, azaz így kellene kezelni. Egy egy ember életében lehet, hogy ez valaminek a kezdete és/vagy valaminek a vége, de történelmi térbe helyezve, egy kicsit felülről nézve ez egy folyamat.

Ami viszont van és amivel érdemes foglalkozni, az a helyzet nyomán létrejött, megfogalmazott vagy még nem megfogalmazott kérdésekre adott válasz. Tehát az új helyzetet már nem nagyon kell magyarázni, abból semmi hasznunk, válaszokat kell adni.

Elsőként le kell számolni egy csomó sztereotípiával.

Az, hogy a vajdasági magyarok, viszonylag nagy mértékben kivándorolnak, azt nem a kettős állampolgárság, vagyis a könnyített honosítás okozta. Ha feltétlenül bele akarjuk keverni a magyar útlevelet a dologba, óvatosan is legfeljebb eszközként beszélhetünk róla. Ezt az állításomat alátámasztva el tudom mondani, hogy az egyetlen erre irányuló kutatás, amely több mint 500 vajdasági magyar kettős állampolgár lekérdezésével jött létre is ezt mutatja. Ugyanis a magyar állampolgárság igénylésének motivációs tényezőjeként nagy-nagy többségüknél az érzelmi motiváció játszott közbe. Ebből a tényből könnyen levezethető az, hogy az igénylésnél még nem az elvándorlás az indíttatás, ez az érintetteknél később jut felszínre. Feltevődik a kérdés, hogy akkor mégis mi okozza? Ez az, nevezzük, legújabb kori kivándorlás a vajdasági magyarság részéről kifejezetten gazdasági jellegű, tehát nevezzük gazdasági és/ vagy megélhetési migrációnak. Ennek minden jegyét is magával hordozza. Nem kevés esetben (fiatal házasok esetében) csak a családfő hagyja el Szerbiát, leginkább Ausztriát vagy Németországot célozva meg, de nem ritka esetben Nagy-Brittaniát célozva meg. Az idősebb házaspároknál megfigyelhető az is, hogy mint a privatizáció egyik legnagyobb veszteseként házaspárként hagyják el szülőföldjüket, a középiskolás, egyetemi hallgató gyermekeiket itt hagyván a családi házban, vagy más közeli rokonnál. A nagyon fiatal kivándorlók is sokszor párban mennek ki, de egyelőre nem szakadva el végleg Vajdaságtól. Ezek a gazdasági migránsok még szorosan kapcsolódnak szülőhazájukhoz, szülővárosukhoz, és ez az amit nem szabad figyelmen kívül hagyni és amire alapozni kell a közösség leépülésének a megállítását.

A kivándorlók nagy többsége nem beszéli a befogadó ország nyelvét, ráadásul ott mindig csak egy bevándorló lesz. Ez a két ok határozza meg leginkább, hogy a kivándorlók többségéből ott soha nem lesz társadalmilag megbecsült polgár, ráadásul a képességei alatti munkákat fognak vele végeztetni. Már pedig mindenkinek szüksége van anyagi és szellemi megbecsülésre is.

Az adott, cseppet sem kényelmes helyzet, válasz sok mindenre. Válasz a szerb gazdaság- és társadalompolitika működésére az elmúlt években, évtizedekben, valamint válasz az elmúlt két évtizedben uralkodó vajdasági magyar politikum eszmei és tárgyi sikereire, azaz sikertelenségeire. Bővebben. A saját anyagi haszonszerzéseivel foglalkozó vajdasági magyar politikai elit teljes kudarca ez. A teljes magyar autonómia, a magyar oktatási rendszer, a rehabilitálás és a vagyon-visszaszármaztatás kérdéseinek teljes mellőzése eredményeképpen nézünk szemben a jelen helyzettel. Magyarul megbukott az a politika hogy az „autonómiát nem lehet megenni”. Valóban nem lehet megenni az autonómiát, de még csak annak hiányában hal el szellemileg és fizikailag is a kis közösségünk.

Ami most előttünk áll, hogy bár a mentőcsónakokat helyezzük üzembe, hogy a süllyedő hajóról mentsünk meg minél több lelket és tárgyat. A gazdasági menekülteknek nem szabad elengedni a kezét. Nem árulók, és nem menekültek ők. A mindennapi megélhetést szeretnék biztosítani. Oda kell figyelnünk mindenkire és mindenkinek kezet nyújtani. Nem könnyű, de együtt könnyebb. Az autonómiáért pedig mindannyiunk nevében kell harcolnunk. Már mi sem vagyon sokan, de elegen.